Az izlandi gleccserek észak-atlanti tengeri fekvésüknek köszönhetően rövidtávon érzékenyek az éghajlatváltozásra, és az 1990-es évek közepe óta jeges határoktól elvonultak. Az izlandi Skálafellsjökullban a jégfrontos visszavonulás legújabb mintáit, sebességét és mozgatórugóit kisméretű recessziós morének segítségével geomorfológiai proxyként alkalmazzák. Ezek a kisméretű recessziós morének jellegzetes fűrészfog-sík geometriákat mutatnak be, és különféle genetikai folyamatok építik fel, amelyek kisebb jégmargány-előrehaladással társulnak, ideértve (i) kombinált nyomás / szorítás mechanizmusokat, (ii) a már meglévő proglaciális bulldózerozást anyag, és (iii) szubarginális fagyasztás. A távérzékeléses vizsgálatok és a lichenometrikus datálás az évente kialakuló recessziós morének szekvenciáit emeli ki az előter északi és középső részén. Ezzel ellentétben a morénák a Skálafellsjökull délkeleti pereménél egy év alatti időintervallumban alakulnak ki. Az éves moréntávolságot az éves jégmező visszavonulási arányok (IMRR) helyettesítőjeként használva bemutatjuk, hogy a Skálafellsjökullnál a gleccserek visszahúzódásának kiemelkedő periódusai egybeesnek a többi izlandi kijárati gleccserrel, valamint a grönlandi kimeneti gleccsereknél azonosított időszakokkal. Az IMRR-ek és az éghajlati adatok elemzése azt sugallja, hogy a nyári levegő hőmérséklete, a tenger felszínének hőmérséklete és az Atlanti-óceán északi oszcillációja befolyásolja a Skálafellsjökull-i IMRR-értékeket, a gleccser úgy tűnik, hogy a legérzékenyebb a nyári levegő hőmérsékletére. További éghajlati adatok elemzése alapján feltételezzük, hogy a tenger felszínének hőmérséklete a léghőmérséklet változását idézheti elő az észak-atlanti térségben, ami viszont IMRR-eket kényszerít. Az utóbbi évtizedekben a tengerfelszín hőmérsékletének növekedése összefüggésbe hozható az észak-atlanti szubpoláris gyirák dinamikájának légköri vezérelt változásaival.