A macskák hiperesztézia szindrómájának okai erősen vitatottak, elsősorban a szindróma ismeretlen patofiziológiájának és a különböző kezelési módszerekre adott válaszok variációinak köszönhetően. Három fő elmélet létezik a szindróma okairól, az alábbiak szerint:
Az első elmélet szerint a macska hiperesztézia szindróma olyan viselkedési rendellenesség, amelyet vagy a viselkedés elmozdulása, vagy a stressz tényezői okoznak. A stressz növeli a melanocita-stimuláló hormon felszabadulását, és fokozza az ápolás és az endorfin termelést. A viselkedés elmozdulása akkor fordul elő, amikor a macska elsöprő impulzust tapasztal két vagy több egymással nem összefüggő viselkedés egyszerre történő teljesítéséhez, ez oda vezethet, hogy a macska elvégez egy harmadik és gyakran nem kapcsolódó tevékenységet, például ápolás. Ha ez az elmozdulási viselkedés hosszabb ideig folytatódik, akkor a macska olyan kényszeres viselkedési rendellenességet eredményezhet, amely már nem támaszkodna az eredeti versengő viselkedési motivációkra. A túlzott ápolás és az öncsonkítás a rögeszmés kényszeres rendellenesség felismert jele, ami hitelessé teszi azt az általános elképzelést, hogy a szindróma viselkedési rendellenesség, ugyanakkor alátámasztja a később említett harmadik fő elméletet is. Megjegyezték, hogy az érintett macskák inkább dominánsak, mintsem engedelmesek, egyes kutatások szerint a macska hiperesztézia szindróma a konfliktus elmozdulásának formája, nem csupán az általános viselkedési elmozdulás egyik formája, ahol az érintett macska meghiúsított területi vitákat hajt végre saját testét. Az általános elméletet, miszerint a macska hiperesztézia szindróma viselkedési rendellenesség, az érintett macskák viselkedésmódosításra és pszichoaktív gyógyszerekre adott válaszainak változékonysága alapján vitatják, mivel a fent említett terápiás kezelések alkalmazása után egy tisztán viselkedési szindróma várható remisszióba lépni. .
A második elmélet azt sugallja, hogy a szindróma görcsroham, és hogy a vokalizálás, a vad futás, az ugrás, az ellenőrizetlen vizelés és a farok üldözés epizódjai az epilepsziás tevékenységek. Ezt az elméletet támasztják alá olyan macskákról szóló jelentések, amelyeknél roham után epilepsziás roham jelei vannak, kitágult pupillákkal, kábult és hiányos viselkedéssel. Az epilepsziaellenes gyógyszerek alkalmazása részleges választ eredményez néhány érintett macskában, azonban az érintett macskák általában a terápiás kezelések keverékére támaszkodnak az összes klinikai tünet leküzdésére. Ezt az elméletet vitatják, mivel az érintett macskákban a válaszok a kezelésre használt epilepsziaellenes gyógyszerekre változóak és az ismert neurológiai ok hiánya, és nem találtak bizonyítékot az epilepszia koponyaűri vagy extrakraniális okainak bizonyítására.
A három fő elmélet végső elmélete az, hogy a szindróma nem egy különálló entitás, hanem a különféle környezeti és viselkedési tényezők által okozott egyedi viselkedések konglomerátuma. Ezt az elméletet támasztja alá a klinikai tünetek változékonysága az érintett macskákban, és számos klinikai tünet más macska rendellenességeknél is jelen van, beleértve a dermatológiai, viselkedési, ortopédiai és neurológiai rendellenességeket. Ezen elmélet további alátámasztását a terápiás kezelés széles körére adott vegyes válasz adja. Összességében azonban ennek az elméletnek az érvényességéről még nem sikerült konszenzust elérni.
Jelenleg nem ismert, hogy van-e genetikai kapcsolat a betegséggel. Bár a macskák bármely korában, fajtájánál vagy neménél kialakulhat a macska hiperesztézia szindróma, megjegyezték, hogy az abesszin, burmai, himalája és sziámi fajtáknál nagyobb a kockázat a betegség kialakulásának, ezért fennáll a genetikai kapcsolat lehetősége.
Azt is megfigyelték, hogy a sérülés hajlamosító tényező lehet a macska hiperesztézia szindrómájában. Mivel azonban a sérülések számos módon érintik a macskákat; növelve a stresszüket és szorongásukat, valamint befolyásolva testi épségüket, ez a tudás nem oldja meg a vitát arról, hogy az állapot viselkedési, epilepsziás vagy több alapbetegségre vonatkozó esernyő.
Ami a a korai elméletek szerint egyesek a farokcsonkítást neuropátiás fájdalommal társítják, nem pedig a macska hiperesztézia szindrómájának közvetlen klinikai jeleit. Ez akkor állna fenn, ha a macska hiperesztézia szindróma allodynia-t, fájdalmas reakciót vált ki az ingerekre, amelyek egyébként nem okozhatnak fájdalmat, vagy alloknesist, ahol az ingerek viszketést okoznak, közönséges nevén viszketésnek, ahol az ingerek egyébként nem. Ennek az elméletnek a figyelembevételével figyelemre méltó, hogy egyes macskákról kiderült, hogy megszállottan nyalogatják a farkuk tövét, nem pedig karcolódnak vagy harapnak, ami azt sugallhatja, hogy “nem fájdalmat vagy viszketést éreznek, hanem elsöprő kényszeres motivációt.Feltételezik azonban, hogy a perifériás és a központi idegrendszeri utakat megosztó viszketés és fájdalom receptorok miatt ez a mögöttes fájdalom a leírt túlzott ápoláshoz vezethet. Függetlenül attól, hogy az érintett macska ápoló vagy öncsonkító viselkedést mutat-e, mindannyian hajlamosak eszeveszetten rohangálni a tevékenység befejezése után.
