Progresszív adó, olyan adó, amely nagyobb terhet ró az erőforrásokra (a forrásokhoz képest) a gazdagabbak számára. Ennek ellentéte, a regresszív adó, kisebb terhet ró a gazdagokra. Az adó progresszivitása azon a feltételezésen alapul, hogy a kiadási szükségletek sürgőssége csökken a kiadások szintjének növekedésével (a közgazdászok ezt a fogyasztás csökkenő marginális hasznának hívják), így a gazdag emberek megengedhetik maguknak, hogy erőforrásaik nagyobb részét adóként fizessék.
Az adó progresszivitásának mértéke fogalmilag problematikus. Az első nehézség az erőforrások mérésére alkalmas egység eldöntésében rejlik. Például hasonlítson össze egy olyan rendszert, amelyben az egyes emberek bérét progresszív adókulccsal („egyéni adóalap”) adózzák azzal a rendszerrel, amelyben a háztartás tagjai által keresett teljes béreket egyesítik, majd progresszív adókulccsal adóznak (a “háztartási adóalap”). Könnyű olyan példákat készíteni, amelyekben az egyes rendszerek progresszívebbé válhatnak, mint a másik, attól függően, hogy a jövedelem megoszlik-e a háztartásokon belül és azok között, valamint attól, hogy a progresszivitást egyének összehasonlításával vagy a háztartások összehasonlításával számolják-e. Az összehasonlítás még nehezebbé válik, ha megpróbáljuk megítélni a progresszivitást a különböző háztartási struktúrák között: Jobb vagy rosszabb-e egy háztartás, amelynek egyetlen keresője van és 100 000 dolláros jövedelme van, mint a két keresővel rendelkező háztartás, amelynek együttes jövedelme 130 000 dollár? A progresszivitás méréséhez az ehhez hasonló kérdésekre pontos kvantitatív választ kell adni.
Egy másik probléma az időkeret meghatározását jelenti, amely alatt a progresszivitást ki kell számítani. Egy adott program lehet regresszív éves adatok felhasználásával vizsgálva, de progresszív, ha egy életen át mérlegeljük. Például a társadalombiztosítási adókat az Egyesült Államokban csak az inflációval kiigazított bérplafonig vetik ki, ami azt jelenti, hogy a felső határt meghaladó bérek mentesek ettől a konkrét adótól. Önmagában figyelembe véve tehát a társadalombiztosítási adó regresszívnek tűnik, mivel az alacsony keresetűek jövedelmük arányában többet fizetnek társadalombiztosítási adóként. A társadalombiztosítási adók befizetése azonban az adózót jövőbeni ellátásokra jogosítja fel, amelyek fokozatosan progresszívek, és az egész életen át az alacsony fizetésű munkavállalók jobb megtérülést fizetnek társadalombiztosítási járulékukon, mint a magas bérűek. Élettartam szempontjából tehát az Egyesült Államok társadalombiztosítási adója progresszív, annak ellenére, hogy egy adott időpontban regresszívnek tűnik. (Lásd: társadalombiztosítási törvény.)
Általánosan elismert kompromisszum van a progresszivitás mértéke és a gazdasági hatékonyság között. A progresszivitás hipotetikus végső végén teljes vagy csaknem teljes a bérek és fizetések egyenlősége. Az ilyen kiegyenlítés azonban csökkenti a munka ösztönzését, és stagnáláshoz és hatástalansághoz vezethet. A megfelelő egyensúly megteremtése az egyenlőség és a hatékonyság között örökös vita kérdése a demokratikus társadalmakban. Az összes fejlett országban az adókódexek elősegítik a progresszivitás jelentős mértékét. Az alternatív mérések széles skáláján az Egyesült Államokban az adószámot kevésbé progresszívnek tekintik, mint a legtöbb fejlett országban, míg a skandináv országokban az adótörvények általában a legfejlettebbek közé tartoznak.
