Fr. Hugh Vincent Dyer, OP
Kedves Atyám: Amikor idős apámat térdprotézis miatt kórházba helyezték, a feleségemmel azt akartuk, hogy egy pap adjon neki beteg betegek felkent szentségét. Emlékszem, a nővérem azt mondta nekem, hogy nem haldoklik, ezért nincs szüksége az úrvacsorára. Tudna segíteni abban, hogy elmagyarázzam neki, mi a különbség a Betegek Kenete és az utolsó szertartások között? – Névtelen Colorado-ban
Tisztelt Névtelen Colorado-ban: Remek emlékeim vannak államáról; Fiatal felnőttként ott voltam az Ifjúsági Világnapon, II. Szent János Pálnál 1993-ban. Magistra Greenwood, a középiskolából érkezett latin tanárnőnk imádná ezt a kérdést, mivel némi csapást kell végeznünk a szó levezetésének meghatározására. Az idősebb katolikusok többsége úgy emlékszik, hogy egy beteg ember kenetét valaki halála előtt hajtották végre. Az úrvacsorát leggyakrabban szélsőséges bánásmódnak hívták, nem pedig a betegek kenetének.
Emlékszem egy idősebb nőre, akinek gyerekkoromban újságokat szállítottam, és egyik rokonának haláláról mesélt nekem. Azt mondta: “A pap eljött és beadta az Extra Munction-ot.” Valószínűleg hallotta, hogy az emberek az évek során olyan gyors módon ejtették ki a szentség nevét, hogy az egész összefutott.
Nézzük meg az extrém és az unction szavakat. Az Extreme egy távoli pontot ír le. Egy személy a halálhoz közel állítólag a szélsőségekben van – vagyis olyan szélsőséges állapotban, amely egyre távolabb kerül az élet biológiai folytatásától.
A bántalmazás már nem egy olyan szó, amelyet már nagyon használunk, bár találhat egy csövet Unguentine az orvosi szekrényben, vagy esetleg hallott valakit, aki hálát ad magának azzal, hogy túlságosan
hízelgő, amelyet egy másik nem egyértelműnek ír le. Ezek a szavak a latin unguere szóból származnak, ami azt jelenti, hogy kenettel vagy kenettel kenjük meg vagy olaj.
A múltban ezért volt értelme az úrvacsorát szélsőséges egységnek nevezni, mert azt a halálveszélyben lévőknek tartották fenn, annak ellenére, hogy néhányan túlélnék, és később újra felkenődnének. a betegek közül olyan embereknek adják be, akiknek fennállhat a veszélye, hogy hamarosan meghalnak, és t o azok, akik súlyos műtétekkel vagy hosszú és krónikus betegségekkel, valamint orvosi kezelésekkel néznek szembe.
Az egyháznak több imádságos rítusa van; ezek egy része alkalmazza a szentségekből fakadó kegyelmeket. Az utolsó szertartások bizonyos értelemben egynél több dolgot is jelenthetnek. Általában normális körülmények között az utolsó szertartások teljes egészében magukban foglalhatják a bűnbánatot és a megbékélést, a betegek kenetét és a szentáldozást.
Néhány pap rendkívüli helyzetben volt, amikor nem férnek hozzá az olajhoz. kenet, de valaki haldoklik, ezért a pap felszólítja az illetőt, hogy sajnálja bűneit, majd a pap felmentést ad. A pap részéről ez a cselekedet volt az utolsó szertartás az illető számára, miközben az a személy még élt. Figyeljük meg itt, hogy az utolsó rítusok nem feltétlenül a végső rítusok. Az egyház számos rituális akciót és imádságot kínál a temetkezésért és az emlékezésért.
Amikor a szentáldozást a haldoklónak adják, azt gyönyörű néven hívják: viaticum. Néhány katolikus emlékezhet arra, hogy felnézett a falra, és látott egy vastag feszületet, amelyet fel lehet csúsztatni, és felfedte a belső rekeszt gyertyákkal. A keresztre feszített Krisztus képével ellátott homlokzat felállna az alapban az ugyanabba az alapba helyezett gyertyákkal. Ezt a most álló feszületet az ágy szélére tették egy asztalra, arra számítva, hogy a kenőolajjal és a Boldogasszony úrral érkező pap fel fogja kenni és megetetni a haldoklót. A nővérek című novellájában James Joyce ilyen gyertyákra utal: “Látnám a gyertyák tükröződését az elsötétedett vakon, mert tudtam, hogy két gyertyát kell felrakni egy holttest élére.”
A latin viaticum szó az utolsó szentáldozásra utal. Általában az utolsó út táplálékaként emlegetjük, Krisztus pedig a feltámadás reményével kísér bennünket a feltámadás ételével. Az ókorban a viaticum pénzre vagy rendelkezésekre hivatkozott, módon, úton keresztül, szó szerint “úton”.
A Római Birodalom korai egyházában és utána hitre térők, akik eljutottak az Eucharisztiához az Úr testeként, gondoltak egy ősi gyakorlatra is, amikor az elhunytak szájába egy érmét tettek, amelyet a halottak mitológiai révészeinek, Charonnak adtak. Mindebben azt látjuk, hogy az emberiség reményt fejez ki a halál utáni életre és a lélek védelmére a testtől és a közösségtől való elszakadás állapotában.
St. A nolai Paulinus a következő szavakkal rögzítette számunkra a Szent Ambrose viaticum és halál befogadását:
A helyzet hirtelen drámai lett. Honoratus, Vercelli püspökét, aki Ambrose-t segítette, és a felső emeleten aludt, egy hang újra és újra felébresztette: “Kelj fel gyorsan! Ambrose haldoklik.”… Honoratus lesietett a földszintre, és felajánlotta a szentnek az Úr Testét. Ambrose megkapta és lenyelte, Ambrose feladta szellemét, magával vitte a jó viatikumot. Lelke, amelyet az étel erénye így felfrissít, most az angyalok társaságát élvezi.
A szentségekben és azokon keresztül Krisztus kíséri életünkkel, életében és halálán keresztül is. Apa térdműtétjének Krisztus kíséretére van szüksége. Végül is “benne élünk, mozogunk és létezünk” (ApCsel 17:28). A szentségek Krisztus életének irgalma, amelyet megosztunk velünk átalakulásunk érdekében. Életünk minden napján valamilyen módon haladunk az úrvacsorai felkészültség felé. bármi következik is, akár a keresztség, a gyónás, a házasság előkészítése (vagy néhány számára a szeminárium), a hitképzés vagy a felnőttek keresztény beavatásának rítusának terveivel, és az Eucharisztia megszerzésével, hogy életünket szeretetteljes áldozatul élhessük. p>
Az Úr néha még a királyság teljességének jelét is adja a gyógyulás csodájának átélésére. Láttam egyet, és ismerek más papokat is, akiknek ugyanolyan tapasztalataik voltak. Összességében adjunk dicsőséget Istennek, aki azon munkálkodik, hogy dicsőítsen minket!
