A konzulitás értéke abban a jövedelmező tartományi kormányzóságban rejlett, amelyhez elvezetett. A konzuli választások előestéjén, az 59 bce-ért a Szenátus igyekezett kiosztani a két jövőbeni konzult 59 bce-ért, mint prokonzulus tartományaik, az olaszországi erdők és szarvasmarha-nyomok veszteséges felügyelete. A szenátus hatalmas vesztegetéssel biztosította egy császárellenes Marcus Calpurnius Bibulus megválasztását is. De nem sikerült megakadályozniuk Caesar másik konzulnak való megválasztását.

Caesarnak most sikerült ellenállhatatlan koalíciót szerveznie a politikai főnökökből. Pompeius nevezetes sikerrel hajtotta végre a Kelet rendbetételét, de miután visszatért Olaszországba és hadseregét 62 bce-ban feloszlatta, a Szenátus meghiúsította – különösen azzal, hogy megakadályozta, hogy veteránjainak földterületeket biztosítson. Caesar, aki szorgalmasan ápolta Pompeius barátságát, most titkos paktumot kötött vele. Caesar mesterképzésének az volt a célja, hogy rábírja Crassust, hogy csatlakozzon a partnerséghez, az úgynevezett első triumvirátushoz. Crassus – akárcsak Pompeius, a Sulla egykori hadnagya – eddig Pompeius akadályozóinak egyike volt a legaktívabbaknak. Csak Caesar, jó viszonyban mindkettővel, képes volt megbékíteni őket. 59 év körül Pompeius megkötötte szövetségét Caesarral azzal, hogy feleségül vette Caesar egyetlen gyermekét, Júliát. Caesar feleségül vette Calpurniát, Lucius Piso lányát, aki 58 év körüli konzul lett.

Konzulként Caesar törvényjavaslatot terjesztett elő az olaszországi római közterületek kiosztásáról, amelyre az első terhelésnek rendelkeznie kellett. Pompey katonáinak. A törvényjavaslatot a plebs három tribünje megvétózta, és Caesar kollégája, Bibulus bejelentette szándékát, hogy megakadályozza a közvállalkozások ügyletét azzal, hogy a közgyűlés összehívásakor figyeli az egeket a portékák számára. Ezután Caesar tehetetlenné tette az ellenzéket azzal, hogy Pompeius néhány veteránját zavargáshoz alkalmazta, és a terjesztést végrehajtották. Pompeius keleti települését blokkolták egy cselekmény révén, amelyet Caesar ügynöke, Publius Vatinius plebbi tribunusa tárgyalt. Caesar maga is vitatott és nagyon szükséges cselekedetet kezdeményezett a tartományi kormányzók helytelen magatartásának megbüntetése érdekében.

A Vatinius által megtárgyalt másik cselekedet Caesarnak Cisalpine Gallot (az Alpok, az Appenninek és az Adria között) és Illyricumot adta. A hivatali ideje 54 év körüli február 28-ig tart. Amikor hirtelen meghalt a transzalpine gall kormányzójelölt, ezt a tartományt is Caesarhoz rendelték Pompeius példájára. Cisalpine Gaul katonai toborzóhelyet adott Caesarnak; Transalpine Gaul ugródeszkát adott neki a római északnyugati határon túli hódításokhoz.

58 és 50 év között Caesar meghódította a többit Gallia partjától a Rajna bal partjáig, és olyan hatékonyan leigázta, hogy a római uralom alatt passzív maradt a 49 és 31 év ie között. Ez az eredmény annál is csodálatosabb volt annak fényében, hogy a rómaiak a katonai felszerelésekben nem rendelkeztek nagy fölénnyel az észak-európai barbárokkal szemben. Valójában a gall lovasság valószínűleg jobb volt a rómainál, lovas lovas. Róma katonai fölénye a stratégia, a taktika, a fegyelem és a hadmérnöki tudás elsajátításában rejlett. Galliában Rómának az az előnye is volt, hogy különféle viszonylag kicsi, független és együttműködés nélküli államok tucatjaival tudott foglalkozni. Caesar darabonként hódította meg ezeket, és későn érkezett az összehangolt próbálkozásuk 52 ie-ben, hogy lerázza a római igát.

Bár nagy volt ez az eredmény, viszonylagos jelentősége Caesar karrierjében és a római korban a történelmet a nyugati hagyományok túlértékelték (akárcsak a Nagy-Britanniához intézett rövid rajtaütései). Caesar fejében Gallia meghódítását valószínűleg csak végső céljának eszközeként hajtották végre. Szerezte a katonai munkaerőt, a zsákmányt és a presztízset, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy szabad kezet biztosítson a római állam és a görög-római világ többi részének újjászervezésével kapcsolatos feladat üldözéséhez. Ez a Caesar-végeredmény sokkal nagyobbnak tűnik, mint Gallia meghódítása, amikor a világtörténelem tágabb környezetében és nem csak a görög-római civilizáció nyugati leánycivilizációjának szűkebb környezetében tekintik.

58 ie-ben Róma északnyugati határa, amelyet 125 ie-ben állapítottak meg, az Alpoktól a Rhône-folyó felső partjának bal partján haladt a Pireneusokig, a Cévennes délkeleti lábát szegélyezve, és magában foglalva a A Garonne folyó anélkül, hogy elérné az Atlanti-óceán gall partját. 58 év körül Caesar közbelépett ezen a vonalon túl, először a Helvetii visszahajtására, akik nyugat felé vándoroltak otthonuktól a mai Svájc középső részén. Ezután összetörte Ariovistust, a Rajna túloldaláról érkező német szerencsekatonát. 57-ben Caesar leigázta a gall népek távoli és harcias belga csoportját északon, míg hadnagya, Publius Licinius Crassus leigázta a mai Normandia és Bretagne régióit.

56-ban a Veneti, miben ma Bretagne déli része, felkelést indított északnyugaton, amelyet a még mindig nem hódított Morini támogatott a Doveri-szoros és a Menapii gall partjainál, a Rajna alsó részének déli partján. Caesar némi nehézséggel visszahódította a Venetit, és barbárul bánt velük. Nem tudta befejezni a Morini és Menapii hódítását az 56 év körüli kampányidény vége előtt; és 56–55 ie télen a menapi-ket két bevándorló német nép, az Usipetes és a Tencteri ideiglenesen elűzte otthonából. Ezeket a népeket Caesar irtotta ki 55 év körül. Ugyanebben az évben áthidalta a Rajnát Koblenz alatt, hogy rajtaütést folytasson Németországgal a folyó túloldalán, majd a Csatornán átkelve Nagy-Britanniát támadta meg. 54-ben újra razziát tartott Nagy-Britanniában, és súlyos lázadást csillapított Északkelet-Galliában. 53 év körül további lázadásokat csillapított Gallia városában, és egy második rajtaütés után ismét áthidalta a Rajnát.

Caesar gall háborújának válsága 52 ie-ben következett be. A közép-galliai népek országos vezetőt találtak az Arvernian Vercingetorix-ban. Azt tervezték, hogy elvágják a római erőket Caesartól, akit az Alpok túlsó partján teleltek. Meg is próbálták betörni a régi római tartomány, Gallia Transalpina nyugati végét. Vercingetorix el akarta kerülni a kirobbant csatákat és ostromokat, és a rómaiakat le tudta győzni azáltal, hogy levágta a szállítóikat ie – részben lovas hadműveletek, részben “megperzselt föld” révén -, de nem tudta rábeszélni honfitársait, hogy teljes szívvel fogadják el ezt a fájdalmas politikát.

A biturigék ragaszkodtak állandó ostromhoz Avaricum (Bourges) városukban, és A Vercingetorix egy hónapon belül nem tudta megmenteni a vihartól. Ezután Caesar ostromolta Vercingetorixot Gergovia városában, a modern Clermont-Ferrand közelében. A római Gergovia megrohanására tett kísérletet visszaverték, és súlyos római veszteségeket eredményezett – ez az első közvetlen vereség, amelyet Caesar Galliában szenvedett. Ezután Caesar a menet során legyőzte a római hadsereg elleni támadást, és így képes volt ostromolni a Dijontól északnyugatra fekvő Aléziában található Vercingetorixot. Alesia, mint Gergovia, nagy természeti erővel bírt, és egy nagy gall hadsereg jött fel enyhítésére; de ezt a sereget Caesar visszaverte és szétszórta, majd Vercingetorix kapitulált.

52–51 ie télen és 51 bce kampányszezonban Caesar számos szórványos további lázadást zúzott le. A lázadók közül a legelszántabbak a Bellovaci voltak, a Seine és a Somme folyók között, Beauvais környékén. Egy másik lázadó erő ostromolta délen az Uxellodunum természetes erődöt (talán a dordogne-i Puy d’Issolu-t), amíg vízellátása el nem engedte. Caesarnak levágták a túlélők kezét. Az 50. évet az újonnan meghódított terület megszervezésével töltötte. Ezt követően kész volt elszámolni ellenfeleivel otthon.