Amorit, egy ősi szemita nyelvű nép tagja, aki 2000 és 1600 között Kr. e. között uralta Mezopotámia, Szíria és Palesztina történetét. A legrégebbi ékírásos forrásokban (kb. 2400– 2000 körül) az amoritákat a nyugattal egyenértékűvé tették, bár valódi származási helyük valószínűleg Arábia volt, nem Szíria. Zavaró nomádok voltak, és úgy vélték, hogy ezek az egyik oka az Ur 3. dinasztia bukásának (kb. 2112 – 2004 körül).

A 2. évezred során az akkád Amurru kifejezés utalt rá nemcsak egy etnikai csoportnak, hanem egy nyelvnek és egy földrajzi és politikai egységnek Szíriában és Palesztinában is. Az ezredforduló elején a nagy törzsi szövetségek nagyarányú vándorlása Arábiából maga Babilónia, az Eufrátesz közepén fekvő régió és Szíria-Palesztina elfoglalását eredményezte. Felállítottak egy kis királyságok mozaikját, és gyorsan asszimilálták a szumero-akkád kultúrát. Lehetséges, hogy ez a csoport kapcsolatban állt a korábbi forrásokban említett amoritákkal; egyes tudósok azonban inkább ezt a második csoportot hívják kelet-kánaánitáknak vagy kánaánitáknak.

Szinte az összes babilóniai helyi király (például a babiloni Hammurabi) ebbe az állományba tartozott. Az egyik főváros Mari volt (modern Tall al-Ḥarīrī, Szíria). Nyugatabbra a politikai központ Ḥalab (Aleppo) volt; azon a területen, valamint Palesztinában az újonnan érkezőket alaposan összekeverték a hurriakkal. Az akkor Amurru nevű régió Észak-Palesztina volt, központja Hazor volt, és a szomszédos szír sivatag.

A sötét korban, 1600 és 1100 között, az amoriták nyelve eltűnt Babilóniából és a Eufrátesz közepe; Szíriában és Palesztinában azonban dominánssá vált. A mintegy 1100 körüli asszír feliratokban az Amurru kifejezés Szíria, valamint egész Fönícia és Palesztina egy részét jelölte, de már nem hivatkozott semmiféle konkrét királyságra, nyelvre vagy népességre.